Az improvizáció némely zenészek szemében egy megfoghatatlan és követhetetlen jelenség, bármiféle kapaszkodó vagy támpont nélkül. Az írott mű játszásának biztonsága itt nem fellelhető, együttes játék esetén a zenészeknek sokkal nagyobb mértékben kell egymásra hangolódniuk, szinte kitalálni egymás gondolatát. Ez jelenti a műfaj szépségét, és egyben kihívását is.

      Nem tudom a pontos idejét annak, hogy mikor kezdtem el improvizatívan zenélni, de úgy gondolom, hogy mindig is kedveltem a spontaneitásra épülő, kötetlen formákat. Hegedűtanulmányaim során természetes már előre megírt kottából kellett hallhatóvá tennem a már megszületett zenét, és gyakorta megesett velem, hogy teljesen másképpen folytattam volna a dallamot, mint ahogy azt a zeneszerző megálmodta. Valószínűleg komponista vénám is közrejátszott ebben, amit a későbbiekben kamatoztattam is.  Zenekaraimban szintén kedveltem a helyben kreált részletek beleszövését kész dalokba, ezáltal  hangzásviláguk még színesebb és eredetibb lett, hiszen az adott hangulat az adott pillanatban részévé vált a műnek.

      Mivel az improvizáció erősen intuitív műfaj, fontos, hogy ráérezzünk a zene áramlására, hogy ezáltal megteremtsük a folytatását, előhívva valamit, ami azelőtt sosem létezett. Gyakorlásként bontsunk részleteire általunk már ismert zenéket, tekintsük meg komponenseit, és próbáljuk őket más sorrendbe helyezni. Első improvizációim egy része épült már kész dalokra vagy akkordmenetekre, továbbgondoltam őket és új szólamokat, dallamokat vizionáltam hozzájuk, de már akkor is képes voltam akár a kíséret megszületésével  egyidejűleg dallamokat kreálni.

      Tehát a hangsúly minden esetben a kísérletezésen és az intuíción van, emiatt a műfaj palettája igen színesnek és gazdagnak mondható, és csak tőlünk függ, milyen irányt szabunk meg az általunk kifejezendő zenének.